Hogy annyi szív hiába onta vért

A telihold sápadt fénykoszorúval zárta körbe az elhagyatott raktárhelyiséget és a könnyű, esti szellő halk sóhajjal lengette meg a gyér fényű lámpakörtét. A sötét raktárban, a fényforrás alatt egy magas férfi körvonalai rajzolódtak ki. A helyiség, ahol a férfi ácsorgott, leginkább egy gigantikus garázshoz hasonlított, a maga telezsúfolt polcaival és a vastag betonfalakkal. A barna hajú férfi éppen egy Benson & Hedges cigarettára gyújtott rá és mélyen letüdőzte, miközben a sötétségbe bámulva várt.

Megint új személyazonosság, másik élet.

Rochester alapos munkát végzett, mint mindig, s tegnapi gyilkosságára sem gyanakodtak. A ciánkapszulára, mint gyilkossági eszközre, senki sem gondolt.

Hosszú füstkarikát fújt, majd újra megszívta a csikket. Utálta, ha valaki késett. Márpedig Benji Hunt késett. Benji hacker volt, mégpedig a legjobb a szakmájában. Bármit fel tudott törni, ebből kifolyólag Rochester azonnal felvette és rendszeresen alkalmazta segédjeként. Már-már a barátjaként tekintett a fiatalabbra. És bár nem vett részt aktívan Rochester munkájában, a háttérből mindig ott figyelt. A férfi el sem tudta volna képzelni Benji nélkül egyetlen munkáját sem.

Nem is kellett sokat várnia: a raktár előterében hamarosan megjelent egy szőkés vöröses lobonc, majd kirajzolódott gazdája alakja is. A fiatalabb férfi mosolygott. A mosoly megszokásból pihent Benji arcán, nem Rochester-nek szánta, mert tudta, hogy a férfi úgysem viszonozza.

- Benji – nézett a dús, barna hajkoronájú férfi fürkészőn a másik zöldeskék szemeibe, miközben elhajította a még füstölgő csikket – Elhoztad, amit kértem?

Benji aprót bólintott, majd paranoiásan körülnézett. Nem oktalanul félt: egy raktárban, hajnalban egy bérgyilkossal nem biztonságos.

- Mondj el mindent, amit tudsz róla! – folytatta Rochester kedélyesebben. Mióta az „alvilági” szervezetek megtudták, hogy Ő állt a milliárdos nőszemély halála mögött, azóta egyre több megbízója akadt és Rochester imádott válogatni megbízói között, mindig a legtöbb összeget fizetőt választotta, s az adatait és személyazonosságát hacker ismerősével kerestette meg, majd használta fel ellene, még nagyobb összeg reményében.

- Luther Dunn, negyven éves, látszólag boldog házasságban él, gyermeke van, miközben sztriptíz bárt üzemeltet és nem ritkán látogat is – nevetett fel Benji, majd komolyra fordítva a szót, folytatta – alkalmi drogkereskedő.

- Értem – vakarta meg borostás állát Rochester – Köszönöm, egyelőre ennyi elég lesz. Holnap találkozunk. – intett búcsút a bérgyilkos, majd hangtalan macskaléptekkel kiosont a raktárból, beült a kocsijába és elhajtott.

A lépcsőház üresen kongott apró lépteitől, miközben megnézte nem fogadott hívásainak listáját. A telefon gyér fényénél láthatóvá vált: Megbízója hívta. Újra a füléhez tapasztotta a mobilt és várta, hogy megszólaljon a mély, karcos hang.

- Á! Edward Smith – szólt bele a vonal túlsó végéről egy hang – már vártam a hívását. Szeretném tájékoztatni a megbízásáról. Nem, mondom, hogy egyszerű lesz. De nem véletlenül magát választottam. Bárhogy, bármilyen módon megölheti. A neve Ashley Madison – mondta ki a nevet az öblös hang, mire James Rochester életében először lefagyott; keze megállt és csak arra volt ideje, hogy elköszönjön attól az embertől, aki egy olyan lány halálát akarta, akit jól ismert. Túl jól. A férfiben még felmerült, hogy csak véletlen egybeesés, hiszen hány nő van így elkeresztelve! Ám a lelke mélyén, legbelül tudta, hogy véletlen csak nagyon ritkán fordul elő. Csak akkor, ha a Sors lusta. Márpedig az nagyon ritkán van.

Ashley Madison vállára kapta vörös sporttáskáját és megkönnyebbült sóhajjal konstatálta, hogy még van ideje. Az önvédelmi edzéséig volt még egy fél óra. Amióta elvesztette édesanyját, Ashley-nek nem akaródzott edzésre mennie. Nem szerette az edzéseket. Az edzőteremben folytonos hajtás volt, pihenésre csupán akkor adatott lehetőség, ha a tréner elégedett volt a teljesítményével, azonban ez ritkán fordult elő. Nem mintha Ashley nem lett volna jó, egyszerűen csak Mark – az edzője – maximalista volt. A negyvenes asszony még csak úgy, ahogy tartotta benne a lelket, de mióta édesanyja eltávozott az élők sorából, Ashley magára maradt. Az anyja a szövetségesét, a barátját és a bizalmasát jelentette egyetlen személyben. Az anyjáért tűzbe ment volna. Egy könnycsepp gördült le az arcán. Mosolyogva és könnyezve gondolt vissza anyja szavaira. „Ne sírj, még akkor sem, ha nagyon fáj, legyél boldog még akkor is, ha nem muszáj.”

Keservesen gondolt vissza arra a napra, ami egyenlő volt az anyja halálával.

A zuhanytól felfrissített testét csak egy vékony törülköző takarta, s az anyag ráadásul még rövid is volt. A lány szomjasan trappolt le a mahagóni lépcsőn át a konyhába, hogy egy hideg üdítővel frissítse fel száraz torkát. Pontosan emlékezett, arra, hogyan fröcskölt a víz szerteszét, miközben a lépcsőn ment lefelé. A helyiségben az anyja feküdt, haláltusáját vérfagyasztó sikolyokkal kísérte, szeme rémülten cikázott, hogy mutassa lányának utolsó erejével is az utat.  Aztán a vérveszteségtől elájult és sohasem kelt fel többé. Ám Ashley-nek korántsem sikerült ilyen könnyen megúsznia. Az anyja gyilkosa a nappaliban ült, s ruházatát igazította. A lány elhátrált az idegentől, de az észrevette őt, rácélzott a fegyverével. Ashleyt nem tette bátorrá az adrenalin, ahogy a könyvekben olvasta. Nem kezdett menekülni, csak nézte a rá irányuló fegyvercsövet és érezte, hogy vége. Tizenhét évesen meg fog halni és senki sem segíthet rajta. A férfi kibiztosította a fegyvert, ujjai a ravasszal játszottak. Meghúzta a ravaszt és elrántotta a fegyvert.

A húszas évében járó férfi mintha megingott volna. Ashley tudta, hogy a gyilkosok intelligenciája rendszerint átlagon aluli. Nem azért sikerül bujkálniuk, mert értelmesek, hanem mert az ösztöneik segítik őket, meg a ravaszságuk és alattomosságuk. De akkor miért nem lőtte már le? Így kihívja a rendőrséget és a férfit elfogják. De az csak megbabonázva nézett a lányra, majd leengedte a fegyvert, kirohant a házból és elillant.

Azóta is fölöslegesnek tartotta az edzéseket. Stresszhelyzetben nem segíthet rajta semmi más, csak a vakszerencse. És azon a napon Fortuna vele volt.

----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Drága Errejáró Olvasók!

Elkészült a második fejezet, és bízom benne, hogy sokatoknak tetszeni fog. Próbáltam eltalálni a tökéletes mennyiséget, ami a szavak számát és az oldalak hosszúságát illeti, hogy ne legyen unalmas az olvasás. Ráadásul úgy gondolom, hogy minden Olvasó az első fejezetek alapján dönti el, hogy folytatja-e a történetet, így próbáltam a lehető leghitelesebben átadni az érzést. :) A menüpontok is gyarapodtak, illetve az oldal is szépen alakulgat. Köszönöm a kedves visszajelzéseket és bátorításokat, legyen az chat, vagy komment! Nagyon hálás vagyok minden feliratkozónak, aki bízik bennem és a történetben, köszönöm a díjat és mindenek előtt a sok kattintást. Talán elfogult vagyok, de meg kell, hogy mondjam: az Én olvasóim a legjobbak! <3

Sokszor ölel Benneteket,

Tiziano Aimée