Egyszer még találkozunk és többé már elválni nem fogunk

A narancssárga Napkorong derűsen sütkérezett a St. Thomas’ kórház ablakai által visszavert fényében. Kivételesen nem cibálta a felhőket sem a szél, sem az esőcseppek. Nyugodt, lágy szellő söpört végig olykor-olykor az utcákon, felszántva a parkban a fákról lehullott leveleket. A St. Thomas’ kórház nagy, tiszteletet sugározó épület volt, éppen olyan rémisztő, amilyenek csak a kórházak tudnak lenni. Előtte kicsiny park terült el, és lágy madárcsicsergéssel hívogatta a nyugodni vágyó lelkeket. Azonban az embereknek általában nem volt idejük megállni, s csöndben megszemlélni a parkot, ami oly szendén ölelte körül a környező betondzsungelt. Nem volt idejük, mert a változó időjárással rendelkező városban – ami a London nevet viselte – mindig, mindenki rohant. Tulajdonképpen az emberek maguk sem tudták, hogy hova; már-már bevett és megszokott viselkedés volt ez, mérnöki pontosságú időbeosztással karöltve. Azonban akadt olyan alkalom, amikor kivételesen nem ízig-vérig londoni emberek sétáltak el a park előtt, s ezek az emberek meglátták a park apró csodáit: a magas bronzszobrot, a hosszú, kövezett sétányt és a magasan nyújtózkodó fákat. James Rochester - bár jól titkolta – mégsem volt teljesen őslakos, erről árulkodott fekete szövetkabátja, és fedetlen feje. A londoni férfiak öltönyt hordtak - hogy a változó időjáráshoz alkalmazkodva hol le, hol fölkapják azt – illetve nem túl csicsás fejfedőket, amivel könnyen megvédhették hajkoronájukat egy kiadós zivatar elől. Ám ma kivételesen nem azért jött a férfi sem, hogy csodálja a parkot. Rochesternek időre volt szüksége, ahhoz, hogy tisztán lássa a dolgokat.  Meg kellett ölnie a lányt, akit egyszer már megpróbált. És akkor nem sikerült. A férfi – bár sosem vallotta volna be magának – félt. Félt, hogy megint nem fog neki sikerülni az, hogy megölje a lányt. De miért? Ő nem volt szebb vagy jobb a többinél. Ő más volt. Vele lenni más volt. Neki nem kellett hazudnia. Nem kellett Edward Smith-ként bemutatkoznia. Nem is tehette, mert a lány rögtön átlátna rajta. Hogy miért volt képtelen megölni? Gyengeségből, talán. Őt megölni olyan lett volna, mint összetörni egy tükröt, ami Rochester valóját mutatja, csak szebb és jobb kiadásban. Mellette más volt. Nem az a démon, aki embereket öl, csak mert rossz napja volt. Mellette újra ember volt. Egy átlagos férfi. A férfi, aki csak őérte akar jobb lenni.

Gyors, határozott léptekkel gyalogolt a kórházba, ahová csak azért jött, hogy felkutassa a kivégzésre váró lányt. A kórházba belépve friss fertőtlenítő- és izzadságszag csapta meg vegyszerekhez szokott orrát. Betegek és kórházi dolgozók masíroztak fel s alá, előbbiek azért, hogy ellátáshoz jussanak, utóbbiak, hogy ellátást adjanak. Rochester megkereste a legközelebbi nővérpultot és nyugodt, alig észrevehető sóhajjal nyugtázta, hogy nincsen akkora sor, mint amekkorára számított, ugyanis az előtte álló anya és kislánya után máris ő következett.

- Jó napot! – köszönt rá a nő kedvesen. Dús keblei, hullámos, vörös haja és sok piercingje miatt kitűnt a többi nővér közül, hiába volt rajta a fehér öltözék és a fityula. Azonban Rochester átlátott a nőn: szemei mereven figyeltek, s nem csillogtak a tudástól.

- Önnek is – biccentett Rochester – Ashley Madison nővért keresem, a bátyja vagyok, és szomorú hírt kell közölnöm vele. Megengedné, hogy láthassam? – kérdezte a férfi rögtönzött körítéssel. A lány foglalkozását Benji kereste ki a kórház adatbázisából, azt viszont nem tudta kideríteni, hogy mely részében dolgozik a nő.

- Ó – tátotta ki a száját sajnálkozva a nő – Nagyon sajnálom, mondja meg neki. Fent találja a harmadik emeleten.

- Köszönöm! – nézett derűsen a férfi, és rákacsintott a hölgyre, aki erre menten elpirult. – Hát, akkor, viszlát! További kellemes délutánt!

- Viszlát! – integetett a nő, majd mikor Rochester hallótávolságon kívül ért, büszkén újságolta a jóképű fiatal férfi történetét barátnőjének.

Rochester nem szerette a liftet használni, úgyhogy inkább a lépcsők felé indult. A harmadikra érve azonban már nem tűnt olyan bölcs választásnak a lépcső. Már csak várnia kellett.

xXx

Ashley Madison minden délutánját a St. Thomas’ kórházban töltötte nővérként. Bár a vért és az orvosi szakmával járó megpróbáltatásokat nem kedvelte, cserébe megkapta azt a lehetőséget, amire az anyja halála óta vágyott: segíthetett az embereken. Nem minden huszonhárom évesnek volt hasonló vágya, de Ashley sosem tartotta magát átlagosnak. Mindig szeretett volna adni valami többet, mint a többi ember. Valamit, amire a többi embernek szüksége van. Bár a kórház felett mindig ott lebegett a Halál és az Élet baljós érzete, az emberek mégiscsak tudtak változtatni a betegek sorsán. Az anyja halála után gyökeresen megváltozott az élete és az apjával való viszonya. Ha eddig nem volt beszélő viszonyban az apjával, mostanra már válaszokra sem méltatta a férfit, nemhogy odafigyelt volna rá. Az apjának lassan rá kellett döbbennie: a kislánya gyönyörű nővé cseperedett. Megtanulta önállóan ellátni magát, ehhez pedig egy viszonylag jól fizető munkahely kellett, amit Ashley a kórházban lelt meg. Több műszakban is dolgozott a napsárgára, vagy égkékre festett falak között, általában inkább délutánosként.

Ezen a délutánon valamivel több dolga akadt az átlagosnál, ugyanis a rohammentő több sérültet szállított be, mint valaha, így Ashley megállás nélkül pattogott 203-as és a 217-es ajtó között. Este Brandon érte jön, és hazaviszi – nyugtatta magát barátja gondolatával a lány. Valahogy ettől mindig megnyugodott, és lehiggadt. Pár óra és itt lesz érte a fehér Audi.

És azok az órák csak repültek, s Ashley észre sem vette. Énekelt egy bánatos kislánynak, akinek az anyját hozták be a mentősök, altatót adott egy, a fájdalomtól már szinte nyüszítő férfinak, és elkobozta egy kövérkés, bajuszos öregúrtól a pezsgőjét. Egy kis adag tirmisu-val később pedig már a kórház kantinjában itta a koraesti kávéadagját.

- Nos, akkor helló – köszönt oda neki egy jóképű férfi. Barna hajával és széles vállával rögtön megnyerhetett volna minden nőt, erről árulkodott a fiatal pincérlány szerelmes pillantása is. Ashley gyönyörű nő volt, de okos is, ezért nem vett be minden olyan süketelést, amivel az eszetlen szoknyapecérek fárasztották. Anyja mindig azt tanította, hogy óvakodjon az olyan férfiaktól, akiknek nem tisztességesek a szándékai, vagy ha már belement a játékba, jöjjön ki belőle győztesen.

- Ismerjük mi egymást? – kérdezte Ashley, remélve, hogy a férfi csak valami fontos ügy miatt kereste fel.

- Igen, azt hiszem, ismerjük egymást – bólintott Rochester, és azon tűnődött, hogyan tudná elcsalni a lányt egy lakatlanabb helyiségbe – Én Isaac vagyok, Louis barátja. Őt nemrég hozta be a rohammentő, most a 203-as szobában fekszik. Úgy láttam, Te gondoskodtál róla. Szerettem volna megtudni, hogy látogatni lehet-e már, vagy, hogy mi történt? Mert engem csak telefonon értesítettek, és gondoltam, itt mindenki többet tud – mondta Rochester és titkon büszke volt magára, amiért megleste a 203-as szoba kórlapjait.

- Megnézhetem, mit tehetek az ügy érdekében – bólintott megnyugodva Ashley, aki paranoiásan félt anyja halála óta minden idegentől. Intett a férfinek, hogy kövesse. A 203-as zsúfolásig telt panaszosan nyögő férfiakkal, akik között valóban ott volt Louis. A fiatalabb férfi békésen aludt a sok altató megtette a hatását. Ashley közben folyton szóval tartotta a férfit, aki a helyiségek zsúfoltsága, és beszélgetőpartnerére tapadó tekintetek miatt nem tudta rendesen véghezvinni azt, amiért jött. Ám az este - mint mindig - most is kedvezett neki. A lány épp készülődött a távozásra a nővérszobában, amit kulcskártyával lehetett kinyitni. Rochester megkeresett egy közeli nővért, beszélgetést kezdeményezett, és amikor kimentette magát az értelmetlen locsogásból, már egy kulcskártyával a kezében bent is volt a nővérszobában. A lány láthatólag még nem vette észre, a kabátja igazításával volt elfoglalva.

A férfi előhúzta a fegyverét és vigyorogva beszélni kezdett.

- Újfent köszöntelek – mosolygott a lányra, aki rémülten fordult meg és ijedtében elejtette a táskáját. A telefonja és egy finom szabású kasmírpulóver is a földre került. – Az utolsó szó jogán akarsz valamit mondani? – kérdezte hidegen a férfi, miközben igyekezett palástolni vágyakozó tekintetét és rászegezte a nőre a fegyverét. Meggyőzően kellett alakítania, ha ezt a játékot győztesen akarta befejezni. Márpedig Rochester minden játékot győztesen akart befejezni.

----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Olala!

El sem hiszem! Publikálhatom a harmadik fejezetet, amely az egyik kedvencemmé vált. Remélem nektek is fog tetszeni, a következőkben teljesen beindulnak az események, és ezerrel fognak pörögni a történet kerekei. Mindenekelőtt szeretném mindenkinek megköszönni a díjat, ami már a második, három fejezet alatt, illetve kedves szavaitokat. Nagyon sokat jelentenek nekem! <3

És mit gondoltok, Ashley vajon túléli, vagy beállhat a halottak sorába?

Ölel Titeket,

Tiziano Aimée