A narancssárga
Napkorong derűsen sütkérezett a St. Thomas’ kórház ablakai által visszavert
fényében. Kivételesen nem cibálta a felhőket sem a szél, sem az esőcseppek.
Nyugodt, lágy szellő söpört végig olykor-olykor az utcákon, felszántva a
parkban a fákról lehullott leveleket. A St. Thomas’ kórház nagy, tiszteletet
sugározó épület volt, éppen olyan rémisztő, amilyenek csak a kórházak tudnak
lenni. Előtte kicsiny park terült el, és lágy madárcsicsergéssel hívogatta a
nyugodni vágyó lelkeket. Azonban az embereknek általában nem volt idejük
megállni, s csöndben megszemlélni a parkot, ami oly szendén ölelte körül a
környező betondzsungelt. Nem volt idejük, mert a változó időjárással rendelkező
városban – ami a London nevet viselte – mindig, mindenki rohant. Tulajdonképpen
az emberek maguk sem tudták, hogy hova; már-már bevett és megszokott viselkedés
volt ez, mérnöki pontosságú időbeosztással karöltve. Azonban akadt olyan
alkalom, amikor kivételesen nem ízig-vérig londoni emberek sétáltak el a park
előtt, s ezek az emberek meglátták a park apró csodáit: a magas bronzszobrot, a
hosszú, kövezett sétányt és a magasan nyújtózkodó fákat. James Rochester - bár
jól titkolta – mégsem volt teljesen őslakos, erről árulkodott fekete
szövetkabátja, és fedetlen feje. A londoni férfiak öltönyt hordtak - hogy a
változó időjáráshoz alkalmazkodva hol le, hol fölkapják azt – illetve nem túl
csicsás fejfedőket, amivel könnyen megvédhették hajkoronájukat egy kiadós
zivatar elől. Ám ma kivételesen nem azért jött a férfi sem, hogy csodálja a
parkot. Rochesternek időre volt szüksége, ahhoz, hogy tisztán lássa a
dolgokat. Meg kellett ölnie a lányt,
akit egyszer már megpróbált. És akkor nem sikerült. A férfi – bár sosem
vallotta volna be magának – félt. Félt, hogy megint nem fog neki sikerülni az,
hogy megölje a lányt. De miért? Ő nem volt szebb vagy jobb a többinél. Ő más
volt. Vele lenni más volt. Neki nem kellett hazudnia. Nem kellett Edward
Smith-ként bemutatkoznia. Nem is tehette, mert a lány rögtön átlátna rajta. Hogy
miért volt képtelen megölni? Gyengeségből, talán. Őt megölni olyan lett volna,
mint összetörni egy tükröt, ami Rochester valóját mutatja, csak szebb és jobb
kiadásban. Mellette más volt. Nem az a démon, aki embereket öl, csak mert rossz
napja volt. Mellette újra ember volt. Egy átlagos férfi. A férfi, aki csak
őérte akar jobb lenni.
Gyors, határozott
léptekkel gyalogolt a kórházba, ahová csak azért jött, hogy felkutassa a
kivégzésre váró lányt. A kórházba belépve friss fertőtlenítő- és izzadságszag
csapta meg vegyszerekhez szokott orrát. Betegek és kórházi dolgozók masíroztak
fel s alá, előbbiek azért, hogy ellátáshoz jussanak, utóbbiak, hogy ellátást
adjanak. Rochester megkereste a legközelebbi nővérpultot és nyugodt, alig
észrevehető sóhajjal nyugtázta, hogy nincsen akkora sor, mint amekkorára
számított, ugyanis az előtte álló anya és kislánya után máris ő következett.
- Jó napot! –
köszönt rá a nő kedvesen. Dús keblei, hullámos, vörös haja és sok piercingje
miatt kitűnt a többi nővér közül, hiába volt rajta a fehér öltözék és a
fityula. Azonban Rochester átlátott a nőn: szemei mereven figyeltek, s nem
csillogtak a tudástól.
- Önnek is –
biccentett Rochester – Ashley Madison nővért keresem, a bátyja vagyok, és
szomorú hírt kell közölnöm vele. Megengedné, hogy láthassam? – kérdezte a férfi
rögtönzött körítéssel. A lány foglalkozását Benji kereste ki a kórház
adatbázisából, azt viszont nem tudta kideríteni, hogy mely részében dolgozik a
nő.
- Ó – tátotta ki a száját
sajnálkozva a nő – Nagyon sajnálom, mondja meg neki. Fent találja a harmadik
emeleten.
- Köszönöm! –
nézett derűsen a férfi, és rákacsintott a hölgyre, aki erre menten elpirult. –
Hát, akkor, viszlát! További kellemes délutánt!
- Viszlát! –
integetett a nő, majd mikor Rochester hallótávolságon kívül ért, büszkén
újságolta a jóképű fiatal férfi történetét barátnőjének.
Rochester nem
szerette a liftet használni, úgyhogy inkább a lépcsők felé indult. A harmadikra
érve azonban már nem tűnt olyan bölcs választásnak a lépcső. Már csak várnia
kellett.
xXx
Ashley Madison
minden délutánját a St. Thomas’ kórházban töltötte nővérként. Bár a vért és az
orvosi szakmával járó megpróbáltatásokat nem kedvelte, cserébe megkapta azt a
lehetőséget, amire az anyja halála óta vágyott: segíthetett az embereken. Nem
minden huszonhárom évesnek volt hasonló vágya, de Ashley sosem tartotta magát
átlagosnak. Mindig szeretett volna adni valami többet, mint a többi ember.
Valamit, amire a többi embernek szüksége van. Bár a kórház felett mindig ott
lebegett a Halál és az Élet baljós érzete, az emberek mégiscsak tudtak
változtatni a betegek sorsán. Az anyja halála után gyökeresen megváltozott az
élete és az apjával való viszonya. Ha eddig nem volt beszélő viszonyban az
apjával, mostanra már válaszokra sem méltatta a férfit, nemhogy odafigyelt
volna rá. Az apjának lassan rá kellett döbbennie: a kislánya gyönyörű nővé
cseperedett. Megtanulta önállóan ellátni magát, ehhez pedig egy viszonylag jól
fizető munkahely kellett, amit Ashley a kórházban lelt meg. Több műszakban is
dolgozott a napsárgára, vagy égkékre festett falak között, általában inkább
délutánosként.

És azok az órák
csak repültek, s Ashley észre sem vette. Énekelt egy bánatos kislánynak, akinek
az anyját hozták be a mentősök, altatót adott egy, a fájdalomtól már szinte
nyüszítő férfinak, és elkobozta egy kövérkés, bajuszos öregúrtól a pezsgőjét.
Egy kis adag tirmisu-val később pedig már a kórház kantinjában itta a koraesti
kávéadagját.
- Nos, akkor
helló – köszönt oda neki egy jóképű férfi. Barna hajával és széles vállával
rögtön megnyerhetett volna minden nőt, erről árulkodott a fiatal pincérlány
szerelmes pillantása is. Ashley gyönyörű nő volt, de okos is, ezért nem vett be
minden olyan süketelést, amivel az eszetlen szoknyapecérek fárasztották. Anyja
mindig azt tanította, hogy óvakodjon az olyan férfiaktól, akiknek nem
tisztességesek a szándékai, vagy ha már belement a játékba, jöjjön ki belőle
győztesen.
- Ismerjük mi
egymást? – kérdezte Ashley, remélve, hogy a férfi csak valami fontos ügy miatt
kereste fel.
- Igen, azt
hiszem, ismerjük egymást – bólintott Rochester, és azon tűnődött, hogyan tudná
elcsalni a lányt egy lakatlanabb helyiségbe – Én Isaac vagyok, Louis barátja.
Őt nemrég hozta be a rohammentő, most a 203-as szobában fekszik. Úgy láttam, Te
gondoskodtál róla. Szerettem volna megtudni, hogy látogatni lehet-e már, vagy,
hogy mi történt? Mert engem csak telefonon értesítettek, és gondoltam, itt
mindenki többet tud – mondta Rochester és titkon büszke volt magára, amiért
megleste a 203-as szoba kórlapjait.
- Megnézhetem,
mit tehetek az ügy érdekében – bólintott megnyugodva Ashley, aki paranoiásan
félt anyja halála óta minden idegentől. Intett a férfinek, hogy kövesse. A
203-as zsúfolásig telt panaszosan nyögő férfiakkal, akik között valóban ott
volt Louis. A fiatalabb férfi békésen aludt a sok altató megtette a hatását. Ashley
közben folyton szóval tartotta a férfit, aki a helyiségek zsúfoltsága, és
beszélgetőpartnerére tapadó tekintetek miatt nem tudta rendesen véghezvinni
azt, amiért jött. Ám az este - mint mindig - most is kedvezett neki. A lány épp
készülődött a távozásra a nővérszobában, amit kulcskártyával lehetett kinyitni.
Rochester megkeresett egy közeli nővért, beszélgetést kezdeményezett, és amikor
kimentette magát az értelmetlen locsogásból, már egy kulcskártyával a kezében
bent is volt a nővérszobában. A lány láthatólag még nem vette észre, a kabátja
igazításával volt elfoglalva.
A férfi előhúzta
a fegyverét és vigyorogva beszélni kezdett.
- Újfent
köszöntelek – mosolygott a lányra, aki rémülten fordult meg és ijedtében
elejtette a táskáját. A telefonja és egy finom szabású kasmírpulóver is a
földre került. – Az utolsó szó jogán akarsz valamit mondani? – kérdezte hidegen
a férfi, miközben igyekezett palástolni vágyakozó tekintetét és rászegezte a
nőre a fegyverét. Meggyőzően kellett alakítania, ha ezt a játékot győztesen
akarta befejezni. Márpedig Rochester
minden játékot győztesen akart befejezni.
----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Olala!
El sem hiszem! Publikálhatom a harmadik fejezetet, amely az egyik kedvencemmé vált. Remélem nektek is fog tetszeni, a következőkben teljesen beindulnak az események, és ezerrel fognak pörögni a történet kerekei. Mindenekelőtt szeretném mindenkinek megköszönni a díjat, ami már a második, három fejezet alatt, illetve kedves szavaitokat. Nagyon sokat jelentenek nekem! <3
És mit gondoltok, Ashley vajon túléli, vagy beállhat a halottak sorába?
Ölel Titeket,
Tiziano Aimée
Kedves Tiziano Aimée!
VálaszTörlésMár a fülszöveg felkeltette a kíváncsiságomat, hiszen nem sok ilyen jellegű történettel találkozik az ember, én pedig ezért a műfajért epekedek, ilyeneket is írok. James karakterével már az első fejezetben levettél a lábamról, a leírásaid és az egész történetvezetés szörnyen élvezhető, rejtelmes, fordulatos. Egyszóval tökéletes ebben a műfajban. Ezt kell adni az olvasóknak, hogy a végeredmény: hűű! legyen.
Beleszerettem a történetedbe, ám a fejezeteid szerintem túl rövidek. Annyira szépen fogalmazol, hogy szerintem sokkal hosszabban ki tudnád fejteni a szereplőid gondolatait, a miérteket, a következményeket.
Mindenesetre én későbbiekben is olvasni foglak!
Sok sikert, ölelés:
Skyler
Kedves Skyler!
TörlésAmikor megnyitottam a Bloggert és láttam, hogy érkezett egy megjegyzés, nagyon megijedtem, (utólag nem értem, miért) hogy negatív kritikát kapok. De amikor szembetaláltam magam a Te kommenteddel, nagyon megörültem. :)
Örülök, hogy James-sel megtaláltad a közös hangot, mert nagyon nehéz egy gyilkost "szerethetővé" formázni. Köszönöm a sok kedves szót, a "hűű"-vel nagyon megmelengetted a szívemet. Remélem, nem fogsz kiszeretni a történetből, és hogy továbbra is hasonló jelzőkkel fogod illetni. Ami a fejezetek hosszúságát illeti, megpróbálok rajta változtatni, csak úgy érzem, nem tudnám használható információval megtölteni a sorokat. De mindenképpen megpróbálok valamit csinálni!
Köszönöm, hogy időt szántál rám, és hogy bizalmat fektettél a blogba!
Ölel,
Tiziano Aimée
Miért ilyen rövidek? :O
VálaszTörlésEzt már az előbb is meg akartam kérdezni. Olyan szépen fogalmazol, olyan gördülékenyen megy az olvasás, de mire beleélném magam, már vége van - épp a tetőpontnál, és visítok :o ! -, és "lapoznom kell".
Érdeklődve olvasom a folytatást. :)
Drága Ciara!
TörlésSajnálatos módon, úgy érzem nem tudom hosszabban kifejteni a mondandómat, de megnyugatatlak, a következőlben már összefuthatsz hosszabb fejezetekkel is! ;) Örülök, hogy olvasol, ennek ellenére is!
Ölel, Tiziano Aimée